Ha azt a szót halljuk, hogy nárcisztikus, sokak előtt megjelenhet a kép egy önimádó, másokat sárba tipró, arrogáns emberről.

És fogjuk a sátorfánkat és már menekülünk is…. Ha valaki esetleg ránk mondaná, hogy azok vagyunk? Lehet, hogy elszaladunk a legközelebbi barkácsboltba egy ásóért és kiválasztunk egy szimpatikus örökpanorámás helyet, ahol örök nyugalomra helyezzük saját magunkat (értsd: jól elássuk magunkat, a lehető legmélyebbre).

Mielőtt azonban bárki elfutna, vagy ásásba kezdene, érdemes áttekinteni a nagyobb képet.

Az általános tévhittel ellentétben ugyanis, a nárcizmus nem egy “igen-nem” eldöntendő dolog. Nem állja meg a helyét az a kijelentés, hogy valaki vagy az a fent említett félelmetes nárcisztikus – akiről már sokan hallottunk -, vagy nem nárcisztikus.

Az a kiindulási pont, hogy vannak olyan emberek, akik szeretik különlegesnek érezni magukat. És ez önmagában véve nem is olyan nagy baj, nemigaz? A mértéknél van azonban a kutya elásva (szegény kutyus…).

Tehát, ha skálaként tekintünk a nárcizmusra (nevezzük esetleg különlegesnek-érzem-magam – skálának), akkor annak közepe viseli az Egészséges Nárcizmus nevet.

Ez az egészséges mérték fűti a képzeletet, lángra lobbantja az életszenvedélyt, nyitottá tesz bennünket és kitágítja lehetőségeink határait. Növelheti a családunk, barátaink, társunk iránt érzett szeretetünket is. Aki itt helyezkedik el, az ugyan különlegesnek gondolja magát, de csak a megfelelő, egészséges mértékben. És ez tulajdonképpen segíti őt és a környezetével ápolt kapcsolatát.

Képes arra, hogy nem csak önmagát, de környezetét is lelkesítse, energizálja, motiválja. Könnyedén és hatékonyan tudja váltogatni szükség szerint az énközpontú hozzáállást és a mások iránti gondoskodó figyelmet.

Ez az egyensúly birodalma.

Lényege a szeretni tudás és a szeretet elfogadásának képessége.

Ezek az emberek képesek arra, hogy ha ők kilépnek a rivaldafénybe, maguk mellé emelik a környezetüket is. Így tudják elérni azt is, hogy környezetük fontosnak érezheti magát az ilyen ember mellett, hiszen képesek arra, hogy mindenkiből a legjobbat hozzák ki. Amennyiben pedig elhatalmasodna rajtuk a nagyzási mánia, ezt észreveszik és tudnak tenni is ellene. Magas az önbecsülésük, meg tudnak bízni másokban, élvezik a fizikai és érzelmi közelséget. Fontos gondolat, hogy bár tisztában vannak azzal, hogy mi jár nekik, mégsem követelőzőek.

A nárcizmus akkor válik veszélyessé, ha görcsösen ragaszkodunk a különlegességünk érzéséhez, a helyett, hogy – mint egy finom tavaszi szellőt – időről időre csak megéreznénk és utána könnyedén elengednénk.

Ha ezt a skálát 1-től 10-ig számozzuk, akkor a jobb vége felé, a 10-es felé közeledve bukkan fel az Extrém Nárcizmus.

Itt találhatjuk azokat az embereket, akik folyamatosan azért küzdenek az életükben, hogy rivaldafénybe kerüljenek, függőségben vannak mások figyelmétől és elismerésétől. Olyannyira vágynak ezekre, hogy életükben a valódi szeretetet elnyomja az üres pózolás és arrogancia. Szerelmi ügyeikben az állandó izgalmat keresve egyik kalandból a másikba rohannak, azt sem véve figyelembe hogy ezzel esetleg a környezetüknek milyen sérüléseket okoznak közben.

Azt hiszik magukról, hogy rájuk nem vonatkoznak a szabályok és hogy ők a “közönséges halandók” felett állnak.

Ez az Extrém Nárcizmus okozza azt, hogy ezek az emberek nem tudnak odafigyelni mások érzéseire, szükségleteire, igényeire. Szimplán úgy tekintenek másokra, mintha az ő személyes eszközeik lennének. Ugyanakkor, a saját érzelmeikkel sincsenek tisztában, habár ők azt hihetik, hogy igen. A különlegesség érzésének ilyen mértékű túlzott fokozásával kompenzálják az egyébként mélyen bennük lévő szorongást, félelmet, magányosságot, melyet soha nem vallanának be. Ez az extremitás elvakítja őket a saját hibáikkal szemben, tévedhetetlennek hiszik magukat és így természetesen elnézést sem képesek kérni semmiért, még ha fel is hívják rá a figyelmüket.

Pont e miatt nem is tűrik a kritikát és bűntudatot sem éreznek. Az önbecsülésük hullámzó, manipulatívak és állandó megerősítésre vágynak.

S hogy mi van a skála bal oldalán, a 0-hoz érve? Ez a Nárcizmus Deficit uralkodásának ingoványos területe.

Ők a “némák”, önmegtagadóak, láthatatlanok. Annyira kevéssé érzik magukat különlegesnek, hogy az önbizalmuk a nullára csökkenhet, értéktelennek és tehetetlennek érezhetik magukat. Ezek az emberek nem képesek elfogadni a segítséget, együttérzést, sőt, egyenesen vissza is utasítják azt. Mindent megtesznek azért, hogy kerüljék a rivaldafényt és ne tűnjenek ki a tömegből. Még a pozitív figyelem is félelmetes számukra, hiszen ez is veszélyezteti biztonságos helyüket a szürke tömegben.

Rettegnek attól hogy mások terhére lesznek, hogy telhetetlennek vagy önzőnek tűnnek. Gyakran a saját igényeiket sem ismerik fel e miatt, így képtelenek töltődésre alkalmas tevékenységek végzésére is. Minden erejükkel az ellen küzdenek, hogy nárcisztikussá váljanak, ezért extrém módon utasítanak vissza minden segítséget, énközpontú cselekedetet.

A Nárcizmus Deficitben szenvedő emberek hajlamosak alávetni magukat társuk, családjuk, környezetük igényeinek és kívánságainak, mivel úgy érzik, hogy nem is érdemelnek meg bizonyos dolgokat.

Jellemző rájuk, hogy sokat aggódnak, túlzóan szerények, borúlátóak és depresszióra hajlamosak.

A fenti leírások értelemszerűen nem teljeskörűen mennek végig a 0-tól 10-es skála minden pontján, csupán a 2 extrém végletet illetve a középpontot emelik ki. Fontos tudatosítani azt, hogy a három megjelölt pont között átmenetek vannak, amik árnyalják a nárcizmus, avagy a különlegesség érzésének és megélésének mértékét.

Szintén jó tudni azt, hogy az ember képes a skálán le-fel mozogni különböző helyzetek, impulzusok hatására. Vagyis a változás lehetősége adott, mindösszesen a megfelelő önismeret és változtatási igény kérdése.¤

Forrás:

Dr Craig Malkin: A nárcizmus pszichológiája