Még 2018 őszén volt a Be Smart Klubnak az az egész napos előadássorozata, amin először láttam Limpár Imrét, tanácsadót, szakpszichológust előadni. Őszintén mondhatom, hogy magával ragadó élmény volt. Ennek nyomán született meg korábbi bejegyzésem az önértékelés, önbecsülés, önbizalom triászáról. Ezek után amikor Imrét megkerestem, hogy vállalna-e egy beszélgetést velem ebben a témakörben, nagy örömömre igent mondott. Nagyon érdekes gondolatokat olvashattok az írásban a triász és az előadói készségek kapcsolatáról, Imre saját tapasztalatairól és arról is, hogy a nemrégiben megjelent könyve hogyan szól többek között erről a területről is.

Kisgyerek korodban, esetleg már a szülinapi torta mellett is ezen gondolkodtál és ez volt a cél, hogy ismert és elismert pszichológus legyél, aki kiáll az emberek elé és nagy lelkesedéssel tud előadni?

Nem-nem. A képzőművészet nagyon hálás nekem, mert nem lettem festő. Pedig kismásodikban kiállították egy rajzomat az iskolában és akkor bizony festőnek kell lenni. De annyira nincs tehetségem hozzá, csak az éppen jól sikerült. A gimiben kezdett el foglalkoztatni a pszichológia. Nyolcadik osztályban történt, mi akkor olyan tanterv szerint tanultunk, hogy a nyelvtan órába be voltak integrálva kommunikációs 5-10 perces modulok. Judit néninek hívták a nyelvtan tanárnőt és ajánlott egy könyvet, Allan Pease-nek a Testbeszéd című könyvét, ezt a klasszikus rövidkét. És az volt gyanús, rögtön kivettem a könyvtárból és 2 nap alatt elolvasta az a 13-14 éves fiú, akit a kötelezőkkel őrületbe lehetett kergetni. Mert én alapvetően reál bekötésű voltam akkoriban – kémia, matek, számtech, matekfakt, számtechfakt, ilyenek voltak gimiben.

Mikor álltál ki emberek elé először?

A magyar közoktatásnak hála egy jó teljesítményszorongásos gyerek lettem. Emiatt nagyon nem szerettem szerepelni az elején. Mondjuk egy Be Smart előadás után senki nem gondolná, hogy mennyire szorongtam régen, pedig de. Az első fordulópont nekem egy latin verseny jelentette Ausztriában. A Melki Apátságba küldtek minket ki és ott több száz ember előtt be kellett az iskolámat mutatni, ráadásul németül. Hát oké hogy tanultam x évet németet, de anyanyelvűeknek németül… Hú, hát azt nem… És ez vált egy generális PP-vé, Pozitív Precedensé, és valahogy utána átkattant egy csomó minden. Egyetem elsőben még tudtam izgulni, de utána ez a PP valahogy megmentett és folyamatosan kezdtem szerepelni. Az első hivatalos nagy előadás, már “legálisan” pszichológusként, az a Honvédségben volt. A frissen bevonult állománynak a szentendrei kiképzőbázison kellett egy szociálpszichológiai előadást tartanom, sok évvel ezelőtt. Ez volt az első, ami többszáz fős hallgatóságot jelentett. Akkor azért még izgultam.

Amikor először adtál elő 100-200 embernek mitől féltél a legjobban?

Attól, hogy én ezt az előző nap tudtam meg, hogy oda kell mennem. Szóltak, hogy oda el akarok menni, parancs-értettem, a Honvédségben szó szerint. És nem éreztem korrektnek, hogy egy nap alatt kell hogy felkészüljek egy ilyen nagy előadásra. És ezt egy nagy tehernek éltem meg. Attól féltem, hogy majd ki fog derülni, hogy hát Imre alig készült. De a hallgatók ezt általában nem tudják, hogy te mennyit készülsz, úgyhogy igazándiból teljesen korrektül lement. De akkor még ppt-s, hagyományos előadás volt. A ppt-k elhagyása több évbe került, amíg megtörtént.

Hogyan jött az az ötlet, hogy ezeket elhagyd?

Több dolog miatt döntöttem így. Egyrészt, dühített, hogy rengeteg konferencián, fórumon, egyetemen azt láttam, hogy a tanárok a ppt-k mögé bújnak és ez nem tetszett. A másik pedig, hogy volt felém egy provokáció. 50+-osoknak tartottam egy tanfolyamot, már megvolt a közvetlen hangulat és volt egy megjegyzés irányomba, hogy “hát az igazi tanárok krétával tanítanak”. Ez nekem nagyon bement a fejembe. Az igazi tanárok? Hát jó, nézzük meg. És akkor elkezdtem kivezetni a ppt-ket és rájöttem, hogy nem kellenek. Most lesz egy rendhagyó előadásom májusban. AZ ELTE-n tartok egy előadás-sorozatot, az 5. évad fut és ez lesz a 40. előadás. Erre az előadásra készülök egy vetítéses érdekességgel, de az is teljesen unikális, nem a klasszikus ppt-s megoldás. “Pszichológiai diavetítés Limpár Imrével” lesz a címe, egy ilyen régi diavetítés hangulatot próbálok majd megidézni, aranyos fotókkal. De ezen kívül tényleg elképesztően ritkán használok akár vetítést is. Videókkal viszont tréningeken dolgozom, ott azt kifejezetten érdemes használni.

Volt-e valaki a pályafutásod során, aki példaképed volt vagy nagy segítségedre volt?

Gimiben például a latintanárom. A győri bencéseknél tanultam, ő egy atya volt és egy élő polihisztornak tartom azüta is. Az volt a benyomásom, hogy itt egy élő sztoikus bölcs. Reverenda, feketében, stimmelt is, apakép és bölcs és még latint is tanít. Aki pedig utána az egyetemen és a 2000-es években – amíg még élt – nagy hatással volt rám, az Popper Péter. Őt mindenképpen meg kell említenem.

Mi az amit Popper Pétertől a leginkább be tudtál építeni a saját fejlődésedbe?

Regeteg olyan embert látok, aki kiáll, kicsi nárcisztikus gőggel, és “Ő tudja”. Engem irritálnak ezek az emberek. Számomra egy vezérelv, hogy nagy baj lesz, ha rólam úgy hírlik, hogy “A Limpár azt hiszi magáról, hogy ő tudja”. Na a Popper pedig aztán tényleg tudta, de ő mindig úgy mondta, hogy ő lehetőségeket mutat be. Több előadásában is mondja, hogy mindent lehetségesnek tart.

Ezt az elvet nagyon próbálom követni: hogy én sem tudom, de van egy elképzelésem és arról nagyon szeretek beszélni, nem tudom, hogy az az igaz-e, de most így látom.

Mi volt az előadói pályafutásod során a legemlékezetesebb sztorid?

Ezen ez emlegetett előadássorozaton, az ELTE-n, az első évadban történt. Hirtelen futott föl a történet, és pikk-pakk az ELTE BTK legnagyobb előadótermét kellett befoglalni. Ez a Mária Terézia terem, a befogadóképessége olyan 500 fő körüli. A szervezők meghirdettek egy februári időpontra önbizalom témájú előadást. A Facebook-on erre a pro-bono eseményre 1600-an jelölték vissza, hogy ott lesznek. Azt azért tudtuk, hogy ennyien nem fognak eljönni, mert ahány ember visszajelöl, annyi soha nem jön el. A probléma ott kezdődött, hogy 1000 fő megjelent az 500 fős előadó előtt. És minden tisztelem az akkori főszervezőé, akinek ki kellett állni és 500 főt haza kellett küldeni. Emiatt volt egy olyan extatikus, felfokozott hangulata a bentieknek, hogy “Mi bent vagyunk!!”

És bakik terén hogy állsz?

Régen, amíg még nem tartott ott a saját terápiás belső munkám, az ilyen pont-pont-vesszőcske hibáktól nagyon tudtam tartani. Hogy “úúú, azt ott elszúrtam” és egyebek. Tegnap mondtam egy konferencián, hogy “majd még szólok erről…”, aztán lement a fél órás előadás, és otthon vacsora közben jöttem rá, hogy végül arról nem szóltam. Régen ebbe belebetegedtem. Most úgy vagyok ezzel, hogy van ilyen. Az vesse rám az első követ, aki még nem követett el hasonlót.

Neked szakterületed az önbecsülés, önbizalom, önértékelés triásza, amelyről egy korábbi bejegyzésemben már írtam a te előadásod nyomán. Szakmai szempontból tekintve a triász alacsony szintje hogyan van hatással az előadói készségekre?

Attól függ, hogy milyen előadóról beszélünk és milyen előadói készséget célzunk meg; szép magyar szóval élve, hogy mi az output igény. Ha arról van szó, hogy kell egy prezentációt tartani egy meetingen egy 20-30 fő előtt, akkor azt gondolom, hogy bárkit föl lehet annyira vértezni kívülről, különféle módszerekkel, metodikákkal, szigszalaggal, celluxal, hogy rendben lesznek az előadói készségei. Mert az önbizalmát éppen megtámogattuk úgy-ahogy. De hogyha egy nagyobb output igény van, mondjuk egy több száz fős előadás, akkor csak az tud nagy ívet befutni mondjuk az előadás mélységében, aki közben nem kezd el bizonytalankodni. Hogy egy példát mondjak, rengeteg kollégám retteg attól, hogy elhívják őket szakértőnek mondjuk egy TV-be, rádióba, vagy mondjuk egy előadásra felkérik és hogy úristen, mit fog a kérdésekre mondani… És ha bekérdeznek olyat amit nem tudok..? És így tovább, és így tovább. Na most ha valakinek az önbizalma alacsony szinten van, vagy a triászból bármelyik komponens, akkor az kikezdhető.

Ami a 20-30 fős meetingeken való prezentációkat illeti, számít-e az, hogy az előadó ilyen helyzetben otthon érzi magát azon a területen, közegben?

Ezt tárgyalástechnikában úgy mondanák, hogy a hazai pálya előnye. Nyilván, ha én azt tudom, hogy az adott témában kevésbé vagyok megfogható, mert ez nekem szakterület, akkor az adhat egy belső tartást. A végzős hallgatóknak szoktam mondani – szakterülettől függetlenül -, hogy a szakdolgozat témáját, amit ő véd, a teremben nagy eséllyel senki nem érti annyira, mint ő. Tehát a hazai pálya mindenképpen fontos. Illetve, hogy vannak-e olyan mumusjelenségek a teremben, akár személy, akár témán belül, amiket érdemes kiszűrni vagy valamit ellenük tenni. Például, hogy rendben van a hazai pálya és szakterület, de ha bejön Ubul, és ott ül, úristen, na akkor mi lesz. Mert az Ubul, na ő aztán tudja…. Valójában az Ubulsággal kell valamit kezdeni és ez lehetne a méregfoga a történetnek.

Abban az esetben, ha valaki átlép a 20-30 fős előadásokból a több száz fős előadásokba, akkor mire érdemes figyelnie?

Az egyik fontos dolog, hogy a tömeggel a viszonyát tisztázza. Hogy hol van a határ, az szerintem egyénenként változik. Nálam olyan 80-100 fő az a határ, ami fölött valahogy összemosódik a hallgatóság. Akkor egy nagy massza van – és a massza itt most nem pejoratív -, akkor már nem az egyén ül ott. Így már teljesen más a hangulat, teljesen mások a szabályok, teljesen más a módszertan. Egy olyan 50-60 fő még belátható, ott még nekik mondod, a tekinteteknek. 100 fő fölött pedig már összeáll valami nagyobb “monstrummá”.

És a lényeg, hogy ki hogy van ezzel a monstrummal, ez miért lett olyan félelmetes hirtelen. Mert lehet, hogy csak 30 emberrel van több, és ezt az ő saját önreflexiós terében tisztáznia hivatott és kell.

A másik fontos dolog, hogy mitől más az 50 fő, mint amikor tényleg csak 20 embernek mondom? És még egy érdekesség, amikor nagy előadást kellene megismételni, mert vannak ilyen felkérések. Amikor lát egy cégvezető egy Be Smart jellegű 100-200 fős rendezvényen és úgy érzi hogy ez kell neki oda a kollégáknak, majd elhív egy tipikus tárgyalóba. És nem érti, hogy miért nem jön létre ugyanaz az energiaszint ott. Hát azért nem jön létre, mert ahhoz kell annak a 200 főnek akár a hőtermelése is. De máshogy is kell előadni dinamikusan, lendületesen 20 főnek, mint 200-nak. Itt a tapasztalat segít a leginkább. Hogy valaki kezdje el, ha az alap önbizalmi triásza nagyjából a helyén van és adjon magának időt. Én eredetileg a legerősebb tréningekben voltam, az ún. “csoportozásban”, utána jött pszichológusként ugyebár az egyéni munka és harmadikként, a végén kullogott az előadói tapasztalat. Megfogalmaztam magamnak azt, hogy oké, akkor kell nekem – és nem tudom miért mondtam ezt – 70 darab nagyelőadást tartanom mikrofonnal, 100 fős nagyságrendben. Ha ez megvan, akkor ez olyan tapasztalatot ad, hogy utána bármit, bárhol, bárkinek. És én ezt először kényszeres módon számoltam is: jó, akkor itt 3 nagyelőadás volt, itt volt még egy stb., de ez csak félnek számít, mert nem mikrofonnal volt és az nem olyan… De a lényeg, hogy kell 70 előadás, az a tanulópénz, a gyakorlás és akkor ott még hibázni is lehet.

Fontos még tudni azt is, hogy az önbizalom, önértékelés, önbecsülésről nem éri meg csak önmagában beszélni, hanem nagyon fontos a szociokulturális, társadalmi, családi környezet is.

Nincs csupán egyéni változás, mivel az egyén változása az a környezetre való hatással él együtt. És ezt nagyon sokat elfelejtik, hogy nagyon súlyos szociális hálón belül történő változás következményei vannak egy belső változásnak. Például van egy munkahely, ahol a Béla elkezd jól előadni és brillírozni. Ez hirtelen kisebbrendűségi érzést, irigységet és egyebeket kelthet másokban és örülhetnének Béla sikerének, de nem fognak. Viszont ha Bélának az önbizalma nem elég megalapozott, akkor az, hogy a környezet nem örül neki maradéktalanul, az őt inkább visszahúzza, a régi Bélánk visszatér.

“A siker tervezhető – A praktikus tudás lélektani könyve” című, tavaly megjelent könyvedben milyen tanácsokat, tippeket találhatnak azok akik fejleszteni szeretnék az önbizalmi triászukat?

Az “Önbizalom kódjai” hangzatos, hatásvadász fejezetcím, amiben ezt a triászt csócsálom és ez egészül ki praktikus tudással, ezt ajánlom elsőként a kötetből. Például írok a kívülről befelé útról. Két változási út van ugyanis: egyrészt létrejöhet úgy a változás, hogy te vagy egy gömb és a gömb felszíne nem jó, ezért akarsz változtatni. A klasszikus út, hogy mélyfúrás és belül dolgozol és az elkezd belülről kifelé sugározni. A másik pedig a kívülről befelé út: van az übergömb és azt kell rácuppantani a gömböd felszínére és úgy “besugározni”. A könyv elsősorban a kívülről befelé metodikát követi a legtöbb témában – a stresszkezelésben éppúgy, mint egy időgazdálkodásban vagy akár egy önbizalom témakörben. Vannak persze lábjegyzetek, amik a belső résszel foglalkoznak, de én nagyon szeretem ezt a kívülről befelé metodikát. Hiszen az übergömb a jövőről szól, engem pedig szinte mindig a jövő érdekel. A pszichológusok 90%-át a múlt érdekli és az elakadások, engem meg nem. Néha persze rá vagyok kényszerítve, hogy foglalkozzak vele. Ebben az évben például a TT-kel, a Transzgenerációs Téglákkal (a felmenőinktől hozott/kapott kvázi sorsmondatok) foglalkozom egyfolytában. De ezt is azért, hogy az übergömb jobban tudjon majd működni és így valahogy egy egyensúly tudjon létrejönni.

Mi az, amit a könyveddel kapcsolatban érdemes még tudni?

A siker tervezhető címből akadt már néhány félreértés a megjelenés óta. Például egy TV riporter azt mondja – a számba akarja adni élő adásban – hogy tehát akkor én azt állítom, hogy bármit elérhetünk. És mondtam, hogy nem, ott kellett konfrontálódnom, hogy ez nem oké. Én csak azt mondom, hogy a siker tervezhető. De hogy bármit elérhetünk, hát pont hogy nem érhetünk el bármit. A másik történetet pedig egy hetilap szerkesztője követte el. Volt egy interjú, jött a resumé, hogy mit mondtam én és akkor kiderült, hogy én azt nagyon nem mondtam: a siker ugyanis nemcsak rajtunk múlik. Ebből is látszik, hogy van egy cím, “A siker tervezhető” és akkor beindulnak az asszociációk, mert az úgy jól hangzik, meg hasonló, meg sikerguruk szokták ezt mondani… És ez nekem nagyon nem oké. Csak azt állítom, hogy tervezhető, semmi több. És a “Praktikus tudás lélektani könyve” cím pont azt mutatja, hogy a lélektan felől közelítem és tisztában vagyok a pszichének a korlátaival. Ezért kell vigyázni az olyan trénerekkel, akik nem ismerik, vagy lebecsülik a tudattalan erejét, amit pedig nem kellene. Mert a tudattalan egy nehézsúlyú boxoló. A nehézsúlyú boxolókat tisztelettel kell kezelni. Ezért is foglalkozom a TT-kel, mert pszichológusként úgy gondolom, ez nekem kutya kötelességem. Én is szórhatnék nyakló nélkül üveggyöngyöket, jól is hangzana, de az nem én vagyok.

Limpár Imréről és munkásságáról további érdekes és hasznos információkat a honlapján és Facebook oldalán találtok.