Egy nagyon érdekes cikket találtam az El Librero de Gutenberg című spanyol nyelvű oldalon, amelynek az volt a címe, hogy “Senkit nem lehet kötelezni arra, hogy meglássa azt, amire még nincs felkészülve” (No podemos obligar a nadie a ver aquello para lo que aún no está preparado). Ahogy olvastam ezt az eszmefuttatást, számtalan olyan eset jutott eszembe, amikor hasonló cipőben jártam.

Coachként az ügyfelekkel dolgozva alapvető tétel, hogy azzal dolgozunk, amit az ügyfél maga hoz az épp aktuális ülésre. Persze a lehetőség így is adott arra, hogy a témakör olyan rétegeire világítsak rá külső szemlélőként, amire ő esetleg még nem gondolt. Ezzel tudok egy nagyobb betekintést engedni a problémakör gyökereibe és így a megoldás felé is célirányosabban juthat el az ügyfelem. De ugye a coach nem “megmondó ember”, hanem “kérdező ember”. Ha az ügyfél a kérdés irányát nem érzi magáénak, akkor azzal nincs dolgunk (egyelőre).

Más a helyzet, amikor az ember a saját családjával, barátaival kerül hasonló helyzetbe. Itt már ugye a coach hozzáállás esetenként kikapcsolhat. Látni azt, ahogy egy szerettünk szenved, látni vélni ennek a gyökerét és tudni vélni erre a “legjobb” megoldást nagy veszélyeket rejthet magában.

Tapasztalásainkat mindannyian a saját szűrőnkön keresztül értelmezzük.

Ez a szűrő ered a saját múltbéli tapasztalatainkból, sérelmeinkből, családi hátterünkből, párkapcsolatainkból, baráti kapcsolatainkból, körülöttünk lévő mintákból, meggyőződésekből, önismeretünkből, egonkkal való kapcsolatunkból, blokkjainkból és még sok-sok számos egyéb dologból. Ez mindenkinél egyedi és megismételhetetlen.

Egy adott történés lehet, hogy nálam érzelmi lavinát indít el, míg másnak meg sem kottyan. Lehet, hogy valamivel kapcsolatban én személy szerint nem is érzem, hogy probléma, másnak pedig napjai, hetei, hónapjai, évei mehetnek rá arra, hogy értelmezze és feldolgozza a történteket. Mindez a szűrőn múlik. Hogy én mit látok meg egy szituációban és a másik mit lát benne.

Kívülről mindig könnyebb látni a vélt igazságot és megoldást, hiszen nem vagyunk annyira benne érzelmileg az egészben, mint akivel aktuálisan történik. És itt kell vigyázni.

Attól, hogy személy szerint azt gondolom, hogy tudok segíteni, és a szerettemet látva mindent meg is akarok tenni hogy kihúzzam a gödörből, vajon egyáltalán nekem kell-e ezt megtennem és most van-e ennek itt az ideje? Vajon ő már felkészült-e arra, hogy lássa a probléma gyökerét és hogy tegyen ellene? Vagy csak én akarom azt, hogy ő akarja?

A túlzásba vitt nyomással, segítséggel éppen az ellenkezőjét érhetjük el annak, mint amit szeretnénk. Ellenállást, feszültséget, haragot, dühöt, még nagyobb elzárkózást. Néha a legjobb megoldás, ha nincs megoldás. Egyelőre legalábbis. Látni kell azt, amikor a szívünkhöz közel álló emberek még nem készek a változtatásra, a saját hibáik belátására.

Ahogy szoktam mondani, még nem elég rossz nekik ahhoz, hogy tegyenek is ellene.

Sokszor a gödör aljára le kell érni, hogy észre vegyünk, valójában hol vagyunk és csak utána vezet ki onnan az út.

Mindezt külső szemlélőként nézni borzasztóan nehéz, ahogy valaki maga alatt vágja a fát. Vagy talán már nem is csak a fát, hanem az egész erdőt vágja maga alatt, módszeresen. Próbálkozni persze lehet, finoman, hátha “bogarat tudunk ültetni a fülébe”, de ha látjuk hogy ez nem működik, akkor sajnos nem tehetünk semmit. Vagyis de. Bízhatunk abban, hogy amint ez az ember megtanulta a feladatát ebből a helyzetből és felismeri, hogy másképpen kell valamit tennie, akkor visszatalál hozzánk és meg fogja hallani, amit mondunk.

Nagy kedvencem a következő angol mondás:

You can lead the horse to the water but you can’t make it drink.

Elvezetheted a lovat a vízhez, de nem kényszerítheted arra, hogy igyon.

Azt hiszem, ehhez nem is kell mást hozzáfűzni.

Sok kitartást kívánok az ilyen helyzetekhez mindenkinek!