Egy beszélgetés kapcsán költözött az a kép a fejembe, hogy az emberek és a lelkük tulajdonképpen olyanok, mint egy gömb.
A gömb belsejében található meg az a tiszta, fehér, ragyogó belső golyóbis, ami a tiszta, valódi lelket tükrözi.
Ezt viszont kívülről körbe veszi egy egyenetlen, rücskös felszín, ami jelképezi a múltban elszenvedett veszteségeinket, fájdalmainkat, csalódásainkat; itt találhatóak a problémáink, a blokkjaink. Ez a külső rusztikus rész a védekező felület, amivel elzárjuk magunkat, a lelkünket, a valódi belső énünket a további fájdalmaktól, bántalmaktól.
Persze van ennek a külső rétegnek is értelme, hiszen a védekezés fontos dolog. De mi van akkor, ha annyira benőtte a ragyogó fehér gömböt ez a durva felszín, hogy már egyáltalán nem sejlik ki sehol a lelkünk valódi tiszta ragyogása? Mi történik akkor, ha teljesen el van zárva a belső terület és csak a felszínen, a felszínnek élünk?
Az bizony baj.
Az azt jelenti, hogy életünket a félelmeink és korábbi sérüléseink irányítják. Nem tudjuk magunkat átadni saját, valódi önmagunknak, nem tudjuk megmutatni a saját belső ragyogásunkat. Mert talán már mi magunk sem emlékszünk arra, hogy milyen is volt az valaha, amikor még legalább egy-egy pici résen kiszűrődött ez a belső fény és ragyogó csóvaként vágta ketté a körülöttünk lévő sötétséget.
Vannak olyan emberek itt e földön, akik látják mások külső felszíni rétege alatt a ragyogást.
Tudják, hogy a másik jobb ember, mint amilyennek elsőre látszik. Érzik, hogy mi lakozik a mélyben és értékelik ezt. Fantasztikus, hogy ők ezt is látják.
Ők azok, akik elsőre mindenkiben megbíznak, amíg ennek az ellenkezője be nem bizonyosodik. Vagy talán még ez után is bíznak és hisznek abban, hogy meg lehet lazítani ezt a külső réteget és előhozni a fényt. Akár a saját kárukon is. Újra és újra próbálkoznak. Van azonban, hogy sikertelenül – de ezt nem látják be. Valami olyanba fektetnek sok-sok energiát, amit valójában csak ők akarnak, a kérdéses ember pedig nem. De mivel látják a jót a felszín alatt, nem tudják feladni.
Pedig bizony aki nem akarja, azt nem lehet megmenteni.
Ezt jó lenne, ha az ilyen emberek néha mantraként ismételgetnék maguknak, hátha bevillanna egy-két arc, akiket saját útjukra kell engedni a fejlődésben.
Aztán persze vannak azok, akik csak a rücskös felszínt látják.
Csak a védekezést, a rossznak vélt szándékot, a támadást. Ők lehetnek azok az emberek, akik elsőre senkiben nem bíznak, egészen addig, amíg ennek az ellenkezője be nem bizonyosodik.
De vajon lehet-e, illetve érdemes-e így élni, hogy mindenkit rossznak és ellenségnek tekintünk? Nem lenne-e könnyebb a jót feltételezni legalább alkalmanként és bizalmat szavazni a legbelsőbb érzéseink alapján kezdésként mondjuk néhány embernek? Sokat könnyíthetnének maguknak a saját életünkön ezzel a hozzáállásbeli változtatással.
Ami a legfontosabb, hogy észben kell tartani azt, hogy az esetleges zord külső felszín alatt mindig ott a ragyogó belső gömb. Az viszont, hogy ez az illető jelen életében felszínre tud-e törni legalább részlegesen, az az ő saját döntése is kell, hogy legyen.
Az pedig, hogy mi meg akarjuk-e ezt látni, a miénk.