Egyre több olyan emberrel találkozom az életemben, akik égető vágyat éreznek arra, hogy segítsenek másoknak. Szinte bárki, bármikor fordulhat hozzájuk ügyes-bajos dolgaikkal, ők mindig ott vannak nekik. Meghallgatják őket, tanácsokat adnak, segítséget ajánlanak fel, megoldásokkal állnak elő.

Ha ezek az emberek időnként nemet is tudnak mondani, akkor is lelkiismeret-furdalásuk van.

Hogy cserben hagyták a másikat, magára hagyták, nem segítették amikor szüksége lett volna rá. Ezért legtöbbször saját erejükön felül és a saját idejük, energiájuk kárára is segítenek. Háttérbe szorítják saját érdekeiket és a segítés okozta örömérzet érdekében extra energiákat bevetve mégis megteszik, amire kérik őket. Vagy még fel is ajánlják maguktól azt, amit nem is kértek tőlük.

Ennek eredményeképpen egy idő után kimerültek, frusztráltak lesznek és elégedetlenek az élettel. Kitör belőlük az “engem mindig csak kihasználnak” érzés.

Amit nem vesznek észre azonban, hogy ezt saját maguknak okozzák.

Azzal, hogy mindenkinek segíteni akarnak, akár a saját maguk kárára is.

Ezzel párhuzamosan pedig a legtöbb ilyen jó szándékú ember sajnos nem tudja elfogadni mások segítségét. Ők a végletekig kiaknázzák a saját képességeiket, lehetőségeiket, energiájukat, idejüket, viszont ha bárki ennek csak a töredék részét vissza akarná nekik adni, azt azonnal csípőből, gondolkodás nélkül visszautasítják.

De miért?

Azért, mert nem akarnak másoknak gondot okozni, nem akarják mások idejét rabolni, nem akarnak másoknak kellemetlenséget okozni. Majd ők megoldják maguknak, az a tiszta ügy. Valahol mélyen meghúzódhat még az is, hogy esetleg  úgy gondolják, hogy ők nem érdemesek mások segítségére.

De pont ők ne lennének?? Akik másoknak annyit segítenek?

Ezt a fajta egyensúlytalanságot nem lehet sokáig húzni.

Vagyis lehet, csak nem érdemes. Előbb vagy utóbb el fog fogyni az energia, el fog fogyni a türelem és kirobban a vulkán. A vulkán pedig pusztító. Amikor az ilyen emberek egyszer-egyszer, nagy ritkán megpróbálnak kiállni magukért, az csúnya tud lenni.

Hiszen nem tudják hogyan kell. Nincs benne gyakorlatuk. Mire pedig ez a pont eljön, hogy megpróbálják, már tele vannak feszültséggel, keserűséggel. Ezek pedig robbannak és magukkal sodornak mindenkit a közelében.

Sokkal jobb módszer az, ha néha-néha, először csak kisebb, aztán nagyobb dolgokban elkezdenek kiállni magukért és elkezdik elfogadni mások segítségét is. Apránként, lépésről lépésre. A fokozatosság elve és a tudatosság itt is nagyon fontos.

Az egyik legjobb gondolat, amivel ebben a témakörben találkoztam:

“Abba gondoljatok bele, segítő szándékú emberek, hogy amikor ti segítettek másoknak, az nektek milyen érzés? Persze, hogy jó. Sőt, néha kifejezetten fantasztikus!

Akkor azoktól az emberektől, akik nektek akarnak segíteni, miért veszitek el a lehetőséget, hogy ők is megéljék ezt a fantasztikus érzést?”

Engedjétek meg nekik! ¤